Első Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az első fejezet, amit már nagyon vártam, hogy megoszthassak veletek! A fejezetek megírását nem szeretném időhöz kötni, mert nincs mindig alkalmam/időm arra, hogy írjak. Remélem nem haragszotok. Ha tetszik a történet iratkozzatok fel a blogra, hogy mindig értesüljetek a friss részekről vagy írjátok le véleményetek akár itt, akár a facebookon! Jó olvasást!

A reggeli nap sugara lágyan átvilágított kékes-zöld függönyömön egyenesen a szemembe. Ádázul megdörzsöltem a szemeimet, melyek egy kicsit pirosak lettek. Szerencsére nem kell olyan korán kelnem, mert az egyetemen kicsit később kezdődnek az órák – már aki lusta és nem akar szorgalmas diák módjára kora reggel bemenni. Én nem éppen ezek táborát erősítem. Kikapcsoltam az ébresztőórámat, nehogy megszólaljon, főleg, hogy már felkeltem és nem akarok visszaaludni. 

Kinyitottam a szekrényemet és a legalján lévő kis dobozkát a kezembe vettem. Ebben tartom a pénzt, ami az egyetemi évemet és a lakást fedezi. Csakhogy egy hónapja volt egy nagy költségvetésű kiadásom, így nagyon semmire sem maradt már elég, maximum két hónapot maradhatok ebben a lakásban. Sürgősen találnom kell egy megoldást, ha maradni akarok. Az lesz a legjobb ha beszélek Helenával.

Visszatettem a dobozt a szekrényem aljába, majd elkezdtem válogatni a ruháim között. Miután kiválasztottam, hogy mit szeretnék ma felvenni, írtam egy SMS-t Helenának, hogy a kávézóban találkozzunk  húsz perc múlva. Elmentem a fürdőszobába, majd vettem egy villámgyors zuhanyt és elkészültem egy szempillantás alatt a hajammal és a sminkemmel. Miután felöltöztem, rápillantottam az órámra, amely azt mutatta, hogy öt percem van odaérni a megbeszélt helyre. Kutyafuttában szedtem a lépteimet, nehogy elkéssek, különben a barátnőm még epés megjegyzést tesz rám és a pontosságomra.

Helena már várt rám az utca sarkán, s közben bosszúsan figyelte telefonját – gondolom azt leste, mennyit kések és már csak visszaszámlált előreláthatólag hátralevő életemből. Őzbarna haja ezúttal lófarokba volt kötve, vékony lábait csak egy harisnya és egy miniszoknya fedte, szája élénk piros árnyalatban tündöklött. Amint megérkeztem rosszallóan pillantott rám, de arca egyből megenyhült, ahogy kinyitottam a szám.

    – Szia! Ne haragudj, hogy késtem – kértem bocsánatot.

    – Szia, felejtsük el – nevetett. – Miért hívtál?

    – Nagyon fontos, hogy most beszéljünk, de inkább menjünk be!

A kávézóban leültünk az egyik asztalhoz, és miután a pincér felvette a rendelésünket, rögtön a lényegre tértem, miszerint valami megoldást kell találnom arra, hogy pénzt szerezzek. Lena végighallgatta a "kis" történetem, majd a megfejtésen morfondírozott.

    – Dolgozhatnál valamit.

    – Én is ugyanerre gondoltam, de mit? – kérdeztem. – Tudod, hogy már próbáltam állást keresni, de sehova sem vettek fel...

    – Az újságok rajzanak az állásoktól! – biztatott. – Találsz valamit!

    – Igazad van. Nem vagyok veszett ügy! – helyeseltem.

   – Na látod? – kérdezte, s a telefonja kijelzőjét leste. – De most mennem kell! Még beszélünk!

    – Rendben, szia!

Mivel fél tizenkettőt mutatott az órám, úgy gondoltam ideje elindulni az egyetemi előadásokra. Kifizettem a rendelést, majd felvettem a dzsekimet és gyalog indultam az egyetem felé. Lábbusszal körülbelül tizenöt perc az út, úgyhogy nem aggódtam, hogy esetleg fennáll a veszélye annak, hogy nem jelenek meg időben. 

Mázlimra nem én voltam az első, mert ott volt Kevin is. Megint – mint úgy általában – mosolygott, amint meglátott, a cuccait pedig levette a kis padról, ezzel szabad helyet varázsolva nekem. Hat évvel idősebb nálam, de nem igazán vehető rajta észre. Ugyanolyan gyerekes is tud lenni zömében, akárcsak egy nyolcadik osztályos, azonban mégis lehet vele beszélni felnőtt ember módjára. A hátralevő időt túlnyomórészt elbeszéltük, amíg meg nem érkezett a professzor. Bementünk a terembe, ahol Kevin mellé ültem a legelső sorba, majd elővettem egy füzetet és egy tollat a jegyzetelésre. Az előadáson szinte minden szót leírtam, amit a professzor a száján kiejtett. Kevin csodálattal figyelte a körmölésemet, s amikor az ő füzetére tekintettem, csak pár szó volt leírva – talán csak annyi, amennyit éppen elkapott. Nem is értem, hogy akar így lediplomázni. Bár ezt neki kell tudnia...